Furcsa, kettős viszonyban állunk a történelmünkkel. Időnként büszkeséggel, de leginkább önmagunkat ostorozva tekintünk múltunkra. Korszakonként vissza-visszatérő másságunk, tehetségünk bűbájvarázsa az idő homályában eltűnik, majd váratlanul ismét felbukkan. Ezért is vettem nagy érdeklődéssel a kezembe Hanczár János tízedik könyvét, az Óperenciát, amely történelmünk egy nagyon fontos, de szinte feledésbe merült eseményét, a 907-es pozsonyi csatát idézi meg.
A West Point Akadémia és a honfoglaló magyarok
Az író történetét a forrásmunkákban fellelhető történelmi tények és tudás köré építette, így hihetetlenül pontos képet kapunk magáról a csatáról, a magyarok harcművészetéről, életmódjáról, szokásairól. A regény elején és végén Gábor és David, a West Point Akadémia kadétjai (tananyag az akadémián a pozsonyi csata) a magyar múltat a jelenbe emelve, kézen fogva vezetik az olvasót a régmúltba: a magyar törzsszövetség pozsonyi győzelmének történetébe.
Történelemoktatásunkban kevésbé hangsúlyos ez a csata, holott 907. július 4. és 7. között a kora középkor egyik legnagyobb ütközete zajlott Pozsony alatt. A magyarok Árpád vezetésével gyakorlatilag megsemmisítették a főként frankokból álló, óriási túlerőben lévő sereget. A történészek úgy tekintik, hogy itt és ekkor zárult le a honfoglalás, s valóban, ezt követte egy fél évszázados békés korszak, amikor a törzsszövetség megerősödött, s a magyarok kiterjesztették határaikat nyugaton egészen az Enns folyóig. Hanczár János regénye tehát hiánypótló, mert olyan eseményről szól, amelyről illik és kell is tudni, ha meg akarjuk érteni, hogy honnan jöttünk és merre tartunk. A regényes múlt üzen nekünk önfeláldozásról, kitartásról, arról, hogy a siker mögött szervezettség, alaposan átgondolt tervezés van.
Mi történt az Óperencián?
Árpád nem karizmatikus vezér, sokkal inkább bölcs és érző vezető, aki képes megbocsátani lázadó fiainak, tudja, hogy harcosai nem a háborúskodásban, hanem a békében, asszonyaik mellett lelnek nyugalmat. Az egységet és nem a különbözőséget keresi, így tudnak erős szövetséget kötni a törzsek, s képes együtt küzdeni pogány és keresztény a cél érdekében. Hanczár műve igazi kalandregény, az események szó szerint a szemünk előtt zajlanak. Felsorakoznak a korabeli élet jellegzetes alakjai: a táltos, a főszakács, és maga Árpád vezér, aki a krónikák szerint ebben a csatában vesztette el három fiát: Üllőt, Tarhost és Jutocsát. Ugye, milyen ismerős nevek?
A magyar történelmi regények mintha jobban szeretnének tragikus eseményeknek emléket állítani, mint megemlékezni a dicsőséges csatákról. Holott voltak – ha nem is bőséggel – olyan pillanatok, amelyekre büszkén tekinthet vissza az utókor. Ezek közé tartozik a pozsonyi csata is. A regény külön érdeme, hogy nélkülözi az ilyenkor oly szokásos pátoszt. A lényeg magán a történeten van, és ezt támogatják a korhű életképek, mint például a leányvásár, vagy a vezéri lakoma fogásainak felsorolása, mind-mind a nyelvünk gazdagságának lenyomatai. És hogy a könyv címe miért Óperencia? A választ a pozsonyi csata környékén kell keresnünk, valahol az Enns folyón innen és túl.
Árpád vezér és Winnetou
Jó pár éve rettentően irigyeltem az amerikai srácokat, akik Karl May Winnetou-történeteiben magukra találtak. Menő dolog volt J. F. Cooper Nagy indiánkönyvét olvasni, és nem pusztán Gojko Mitić csinált kedvet hozzá, hanem a kalandvágy, a harc az igazságért, és a mindig igazságos, legyőzhetetlen harcosok. Hanczár János regénye ezt az élményt adja vissza évek után, azzal a plusz kötődéssel, amit az ember saját történelme és nyelve iránt érez.
Több mint 400 ezer nap távlatából a kérdés még mindig aktuális: hogyan lesz egy nemzet sikeres és elégedett. Itt vagyunk a Kárpát-medencében, és Európa részeként írjuk a magunk fejezeteit a világ történelméhez. AZ Óperencia arról szól, hogy igen, lehet ezt jól csinálni, ha ez a sokszínű nép képes összefogni és cselekedni a céljainkért, a jövőnkért. Magunkért!
Utolsó kommentek