Életmód és irodalom

Nem zavar a tél, mert tudom, hogy jön a nyár. Nem zavar a tömeg, mert tudom, hogy kiléphetek belőle. Nem zavar Magyarország, jó, hogy Európában van és ezen kívül még ott a világ is. Csak az zavar, ha azt hiszed, hogy azt gondolom, amit te.

Utolsó kommentek

Kategóriák

Friss topikok

Archívum

Óperencia Hanczár János 1_1.jpgFurcsa, kettős viszonyban állunk a történelmünkkel. Időnként büszkeséggel, de leginkább önmagunkat ostorozva tekintünk múltunkra. Korszakonként vissza-visszatérő másságunk, tehetségünk bűbájvarázsa az idő homályában eltűnik, majd váratlanul ismét felbukkan. Ezért is vettem nagy érdeklődéssel a kezembe Hanczár János tízedik könyvét, az Óperenciát, amely történelmünk egy nagyon fontos, de szinte feledésbe merült eseményét, a 907-es pozsonyi csatát idézi meg.

A West Point Akadémia és a honfoglaló magyarok

Az író történetét a forrásmunkákban fellelhető történelmi tények és tudás köré építette, így hihetetlenül pontos képet kapunk magáról a csatáról, a magyarok harcművészetéről, életmódjáról, szokásairól. A regény elején és végén Gábor és David, a West Point Akadémia kadétjai (tananyag az akadémián a pozsonyi csata) a magyar múltat a jelenbe emelve, kézen fogva vezetik az olvasót a régmúltba: a magyar törzsszövetség pozsonyi győzelmének történetébe.

Történelemoktatásunkban kevésbé hangsúlyos ez a csata, holott 907. július 4. és 7. között a kora középkor egyik legnagyobb ütközete zajlott Pozsony alatt. A magyarok Árpád vezetésével gyakorlatilag megsemmisítették a főként frankokból álló, óriási túlerőben lévő sereget. A történészek úgy tekintik, hogy itt és ekkor zárult le a honfoglalás, s valóban, ezt követte egy fél évszázados békés korszak, amikor a törzsszövetség megerősödött, s a magyarok kiterjesztették határaikat nyugaton egészen az Enns folyóig. Hanczár János regénye tehát hiánypótló, mert olyan eseményről szól, amelyről illik és kell is tudni, ha meg akarjuk érteni, hogy honnan jöttünk és merre tartunk. A regényes múlt üzen nekünk önfeláldozásról, kitartásról, arról, hogy a siker mögött szervezettség, alaposan átgondolt tervezés van.

arpad_esku.pngMi történt az Óperencián?

Árpád nem karizmatikus vezér, sokkal inkább bölcs és érző vezető, aki képes megbocsátani lázadó fiainak, tudja, hogy harcosai nem a háborúskodásban, hanem a békében, asszonyaik mellett lelnek nyugalmat. Az egységet és nem a különbözőséget keresi, így tudnak erős szövetséget kötni a törzsek, s képes együtt küzdeni pogány és keresztény a cél érdekében.  Hanczár műve igazi kalandregény, az események szó szerint a szemünk előtt zajlanak. Felsorakoznak a korabeli élet jellegzetes alakjai: a táltos, a főszakács, és maga Árpád vezér, aki a krónikák szerint ebben a csatában vesztette el három fiát: Üllőt, Tarhost és Jutocsát. Ugye, milyen ismerős nevek?

A magyar történelmi regények mintha jobban szeretnének tragikus eseményeknek emléket állítani, mint megemlékezni a dicsőséges csatákról. Holott voltak – ha nem is bőséggel – olyan pillanatok, amelyekre büszkén tekinthet vissza az utókor. Ezek közé tartozik a pozsonyi csata is. A regény külön érdeme, hogy nélkülözi az ilyenkor oly szokásos pátoszt. A lényeg magán a történeten van, és ezt támogatják a korhű életképek, mint például a leányvásár, vagy a vezéri lakoma fogásainak felsorolása, mind-mind a nyelvünk gazdagságának lenyomatai. És hogy a könyv címe miért Óperencia? A választ a pozsonyi csata környékén kell keresnünk, valahol az Enns folyón innen és túl.

hatrafele_nyilazas.pngÁrpád vezér és Winnetou

Jó pár éve rettentően irigyeltem az amerikai srácokat, akik Karl May Winnetou-történeteiben magukra találtak. Menő dolog volt J. F. Cooper Nagy indiánkönyvét olvasni, és nem pusztán Gojko Mitić csinált kedvet hozzá, hanem a kalandvágy, a harc az igazságért, és a mindig igazságos, legyőzhetetlen harcosok. Hanczár János regénye ezt az élményt adja vissza évek után, azzal a plusz kötődéssel, amit az ember saját történelme és nyelve iránt érez.

Több mint 400 ezer nap távlatából a kérdés még mindig aktuális: hogyan lesz egy nemzet sikeres és elégedett.  Itt vagyunk a Kárpát-medencében, és Európa részeként írjuk a magunk fejezeteit a világ történelméhez. AZ Óperencia arról szól, hogy igen, lehet ezt jól csinálni, ha ez a sokszínű nép képes összefogni és cselekedni a céljainkért, a jövőnkért. Magunkért! 

Címkék: könyv történelem irodalom pozsonyi csata Karl May Winnetou West Point Hanczár János Tarhos Jutocsa Óperencia J. F. Cooper Gojko Mitic Nagy indiánkönyv Enns

Szólj hozzá!

youth-digital-kids-code-online.jpgPár évtized elég volt ahhoz, hogy a digitális média betörjön az életünkbe.  A gyerekek egy átlagos hétvégén napi 6-8 órát képesek a digitális média egyik, másik, vagy egyszerre több menüjét  fogyasztani. Nem kétséges, hogy hamarosan több időt töltenek az iPaddal, iPoddal, nettel, telefonokkal, laptopokkal, esetleg iWatch-csal, csodaszemüvegekkel, guglizással, stb…, mint a szüleikkel,  vagy az iskolában a tanáraikkal és a társaikkal.  A szülők meg rettenetesen félnek, értetlenül szemlélik, ahogyan gyermekük  a digitális mágnesmezőbe ragad és mindenáron szeretnék kihúzni onnan, aminek sértődés, veszekedés, egy nagy általános értetlenkedés a vége. De miért is?

A digitális média tér- és időhódítása drasztikus és visszafordíthatatlan. Ha Don Quijote vagy, akkor ragadd meg a kardodat, ülj lóhátra és harcolj ellene, de majdnem biztos lehetsz a totális vereségben.  A digitális média van, és egy ideig még biztosan lesz, az információkról real time értesülünk, a magánéletünk, a munkánk üteme a kütyük segítségével megváltozott és megváltozott a szülők szerepe is. Tehát, ha most már együtt élünk a trendekkel, jobb, ha a magunk képére formáljuk.  De hogyan?

Nem kérdés, hogy az USA a digitális média és technológia fellegvára, s mint ilyen, a legtöbb negatív és pozitív tapasztalat is náluk gyűlik össze.  A felkészülésben is jóval előrébb járnak, mint mi, nem haszontalan tehát átlesnünk a tengeren túlra, s ez most pontosan egy másodpercnyi  kattintás: IDE.

Az amerikai nonprofit alapítvány (Common Sense Media) praktikus tanácsokat és információkat nyújt kicsiknek és nagyoknak a technológia és a média használatáról. A végső cél csak az lehet, hogy az ember ne sodródjon  a cunami erejű és gyorsaságú  technológiával és médiával, hanem független gondolkodóként szűrje az információkat, válogasson, tanuljon, érzékeljen, vagyis uralja a digitális kort.

Hitvallásukat tíz pontban fogalmazták meg:

  1. Hiszünk a józan észben és nem hiszünk a cenzúrában.
  2. Hisszük, hogy gyermekeink életében a média olyan új nevelőeszköz lehet, amely eredményesen hat a szellemi, fizikai és szociális fejlődésükre.
  3. Hisszük, hogy a tanítás révén a gyerekeink hozzáértő, tisztelettudó, felelősségteljes médiafogyasztókká, kreatív alkotókká válnak. Mivel a szemüket nem tudjuk bekötni, hát megtanítjuk őket látni.
  4. Hisszük, hogy a szülők beleszólhatnak és befolyásolhatják gyermekeik médiafogyasztási szokásait. Minden család különböző, de mindegyiknek fontos az információ.
  5. Hisszük, hogy a szabad és nyitott médiabefogadás ára egy kis házifeladatot jelent a családok számára. A szülőknek ismerniük kell, hogy gyerekek milyen tartalmat fogyasztanak és a nevelésbe be kell építeniük a média etikus és felelősségteljes használatát. 
  6. Hisszük, hogy a megfelelő információkra épülő döntéshozatalt segíti a média.
  7. Hisszük, hogy létezik jól működő médiahasználat a megfelelő idő, hely és szokások kialakításával, amelyben szakemberek segítenek.
  8. Hiszünk a korosztály-függő médiában és abban, hogy a média iparnak szabályoznia kell a minden korosztályhoz eljutó tartalmat és a marketinget.
  9. Hisszük, hogy a tartalom korosztály szerinti besorolásának egységes elveket kell követnie minden egyes felületen.
  10. Hiszünk a média sokszínűségében.

A tíz pontban megfogalmazott misszió mellé hadd tegyek egy tizenegyediket. Hiszem, hogy a hazai gyermekek nyitottsága, kreativitása, médiafogyasztása nem különbözik más országok gyermekeinek szokásaitól. Ha pedig ez így van, akkor tanítsuk meg őket az iskolákban és otthon, hogyan legyenek a megfelelő információk birtokában magabiztos, kreatív digitális gyermekek. A jelenlegi oktatási programban nyomokban sincs ilyen irányú törekvés, holott lenne tippem, melyik órát szentelném erre a célra legalább heti egy órában.

Címkék: nevelés digitális média Common Sense Media

Szólj hozzá!

simon_sirokai_pion.jpg

Hosszú kígyózó sor a Corvintető előtt, zsúfolásig telt terem, már-már azt gondolom, eltévedtem, és nem könyvbemutatón vagyok, amikor a színpadra jön a három srác: Simon Márton, Pion István és Sirokai Mátyás. Ezen az estén Budapesten menő dolog verset hallgatni, sikongatva tapsolni a verseiket felolvasó költőknek, akik itt és most sztárok és angyalok. Mondhatja Závada Péter, hogy már nincs költészet, mert túl vagyunk minden határon, de összeölelkezik a szó és a valóság. A vers találkozik önmagával, egy mini teremtés, még a szememet is becsukom (nehéz gyakorlat), csak mert a költő kéri. Elhiszem neki, hogy ez így jobb. Hiszek nekik, akik a színpadon állnak, verset mondanak, miközben szól a jazz, végre hátradőlök, hogy ez itt most jó. Pion István, a Magyar Nemzet munkatársa és Csider István Zoltán, a Népszabadság munkatársa azt mondják, hogy barátok, meg azt mondják közösen, hogy „Nekem Magyar a billentyűzetem, a billentyűzetem Nekem magyar, magyar nekem a Billentyűzetem, nekem A billentyűzetem.” Hát az egész csak ennyi? Bizonyára nem.

A költészet napján megszólalt egy új hang, ez már a tiétek, srácok, és a miénk is. Új volt, és friss, határok nélküli, kilőve a provinciális főszólam. Végre! Remélem, még sokan vagytok. Mert bírja az elmúlt 8 és 22, és bírja… ez a sok száz.

Két nappal később ismét a nézőtéren ülök, a színpadon mintegy 50 diák, gitárt szorongatnak a kezükben. Klasszikus dallamok, vékony kis ujjaikkal letapogatják a húrokat. Remek meló a diákoktól, tanároktól, és remek az iskola szervezése is. Elismert gitárművész mond köszöntőt, heti két alkalommal több mint három órát utazik, hogy találkozhasson a diákjaival. 64 éves, jövőre itt már nem taníthat. A nyugdíjtörvény ugyebár… – mondja szomorkás mosollyal. Az újak meg nem jönnek, 80 000 forint nettó nem elég, inkább külföldre mennek, így aztán a gitártanszak megszűnik, helyette talán a zongora és a hegedű marad. Közben Mozart dallam csendül fel, egy 11 éves kisfiú lélegzetelállítóan játszik. Fegyelem és játék, munka és derű, milyen jól megférnek egymással.

Classical-Guitar-by-Oteo.jpg

Állok a sorban, dedikálásra várok. Előttem vagy tizenöt ember, könyvbemutatón még nem láttam ilyet. Nem magamnak kérem, hanem a lányomnak, Londonban van, szendvicseket ken, mindene az irodalom, egyébként a bölcsészkaron végzett. A költő egy pillanatra felnéz, és írja: „M….. nak, Londonba, ajánlva a 35-36. oldalt, de tényleg…. Szeretettel: Pion István” 

 

A HVG.hu összeállítását a három költő könyvbemutatójáról itt találja.

 

 

Címkék: költészet slam poetry Költészet Napja Simon Márton Pion István Závada Péter Csider István Zoltán Corvintető Sirokai Mátyás

Szólj hozzá!