Hosszú kígyózó sor a Corvintető előtt, zsúfolásig telt terem, már-már azt gondolom, eltévedtem, és nem könyvbemutatón vagyok, amikor a színpadra jön a három srác: Simon Márton, Pion István és Sirokai Mátyás. Ezen az estén Budapesten menő dolog verset hallgatni, sikongatva tapsolni a verseiket felolvasó költőknek, akik itt és most sztárok és angyalok. Mondhatja Závada Péter, hogy már nincs költészet, mert túl vagyunk minden határon, de összeölelkezik a szó és a valóság. A vers találkozik önmagával, egy mini teremtés, még a szememet is becsukom (nehéz gyakorlat), csak mert a költő kéri. Elhiszem neki, hogy ez így jobb. Hiszek nekik, akik a színpadon állnak, verset mondanak, miközben szól a jazz, végre hátradőlök, hogy ez itt most jó. Pion István, a Magyar Nemzet munkatársa és Csider István Zoltán, a Népszabadság munkatársa azt mondják, hogy barátok, meg azt mondják közösen, hogy „Nekem Magyar a billentyűzetem, a billentyűzetem Nekem magyar, magyar nekem a Billentyűzetem, nekem A billentyűzetem.” Hát az egész csak ennyi? Bizonyára nem.
A költészet napján megszólalt egy új hang, ez már a tiétek, srácok, és a miénk is. Új volt, és friss, határok nélküli, kilőve a provinciális főszólam. Végre! Remélem, még sokan vagytok. Mert bírja az elmúlt 8 és 22, és bírja… ez a sok száz.
Két nappal később ismét a nézőtéren ülök, a színpadon mintegy 50 diák, gitárt szorongatnak a kezükben. Klasszikus dallamok, vékony kis ujjaikkal letapogatják a húrokat. Remek meló a diákoktól, tanároktól, és remek az iskola szervezése is. Elismert gitárművész mond köszöntőt, heti két alkalommal több mint három órát utazik, hogy találkozhasson a diákjaival. 64 éves, jövőre itt már nem taníthat. A nyugdíjtörvény ugyebár… – mondja szomorkás mosollyal. Az újak meg nem jönnek, 80 000 forint nettó nem elég, inkább külföldre mennek, így aztán a gitártanszak megszűnik, helyette talán a zongora és a hegedű marad. Közben Mozart dallam csendül fel, egy 11 éves kisfiú lélegzetelállítóan játszik. Fegyelem és játék, munka és derű, milyen jól megférnek egymással.
Állok a sorban, dedikálásra várok. Előttem vagy tizenöt ember, könyvbemutatón még nem láttam ilyet. Nem magamnak kérem, hanem a lányomnak, Londonban van, szendvicseket ken, mindene az irodalom, egyébként a bölcsészkaron végzett. A költő egy pillanatra felnéz, és írja: „M….. nak, Londonba, ajánlva a 35-36. oldalt, de tényleg…. Szeretettel: Pion István”
A HVG.hu összeállítását a három költő könyvbemutatójáról itt találja.
Utolsó kommentek